2013. március 4., hétfő

menni vagy maradni - majdnem egy éve írtam a kivándorlásról

Nincsenek megjegyzések:
 
most akadt kezembe, amit 2012. április 01-én írtam erről az egész világgá menős-külföldre-költözős-mik-a-lehetőségek-izéről. itt komolyabb hangvételről van szó, mint egyébként. érdekes. főleg úgy olvasni, most, hogy már itt vagyok. a márai sándor idézetet mindennél igazabbank érzem most, illetve még nem érzem azt, hogy ott tartok, de sokkal jobban megértem miről beszél és hogy sok év alatt ez lesz belőle, sőt már most is valószínű ha hazamennék, már nem találnám azt, amit hiányolok. ítéletet a többiről most nem mondok, ez teljesen magamnak írtam. az érzéseimet, hogy kiengedjem, biztos akkor kezdett el először G pörögni a világgá menésen. mindenesetre érdekes.

Mallorcán lőtt képem


"Menni vagy maradni?

Ez itt a kérdés. Avagy a honos, hontalanság kérdése.

Családunkban ez mindig is gyakori téma volt, külföldön kéne élni. Külföldön élni szebb, jobb, izgalmasabb, szabadabb. Talán fiatalon, pár évig. De egy felnőtt embernek hirtelen áthelyezni az egész életét egy másik országba… nagyon nehéz. Édesanyám néhány éve Párizsban él. Tudom, látom, hogy bár az anyagi lehetőségei sokkal jobbak, mégsem igazán találja a helyét. Valami mélyen hiányzik, a családján kívül is, a barátok, az otthon érzése.
Most a családban ismét felmerült a kérdés, hogy talán el kéne menni innen örökre. Máskor is szóba került ez, de most mind a családi helyzetünk (eladjuk a házat, hol vegyünk másikat, biztos jó ötlet itthon), mind a politikailag egyre csak rémisztőbb helyzetek még inkább erősítik ennek a lehetőségét, hogy ne csak egy örökösen felbukkanó „hátigenbezzeg” legyen.

Személy szerint mindig is gondolkoztam ezen, hogy persze itt az idő világot látni, ki nem hagynám az életemből, hogy nem élek pár évet külföldön így vagy úgy vagy ne járnám be a világot.

Viszont az izgalmakon és jobb lehetőségeken túl, szomorú gondolat. Bár azt mondják, ne ragaszkodjunk erősen a földi javakhoz meg más egyéb hülyeségekhez, melyek elveszik személyünktől a szárnyalás lehetőségét. De mégis azért az ember egy érző lény. Ez gyengeség akkor vagy erősség? Volt, amikor még erősség volt, ez különböztet meg minket az állatoktól, mondták. Lassan viszont gyengeség. Az érzelmek megkavarnak mindent, az érzelmeid miatt ragaszkodsz dolgokhoz, amikhez felesleges, az érzelmeid visznek rossz döntések irányába, amennyiben a racionálisan hozott döntéseket vesszük a tökéletes döntéseknek.

A világ, az egyének a tökéletességre hajtanak. Efelé halad minden. Tudomány, életvitel, étkezés, test, arc, ráncok eltüntetése, viselkedés. Én félek a tökéletességtől. Megvannak persze az előnyei és én is azt mondom, hogy küzdjön az ember, érje el a legjobbat. De mint mondjuk a szerelemben is, azt a furcsa kis bizsergető érzést egy-egy hiba, egy-egy furcsaság kelti, ami miatt eltér a többiektől az az ember. Amitől szerethető lény lesz.

Az ember egy kis buta jószág, kellenek neki azok a bolondos racionalizálhatatlan érzelmek.

Szóval mi is köt minket igazán a szülőhazánkhoz? Elsősorban csupa érzelem. A barátok; a volt szerelmek; a hidak, amiken ültél a holdat nézve; az utcák, ahol sétáltál szomorúan, boldogan, könnyekkel vagy éppen mosollyal; a kertek, ahol kisgyermekként szaladtál; a Balaton, ahol úszni tanultál; a vízparti sétány, ami titkos szórakozások helyét adta. Egy fél/negyed életet leéltél valahol, szinte minden kőhöz és sarokhoz van már egy emléked. Otthon érzed magad. Itt megérted az embereket, félszavakból, mozdulatokból, ismered, tudod, mi zajlik; itt vannak, akikre számíthatsz, akik kisgyerekkorod óta ismernek, az iskola óta ismernek, akikkel az egyetemen együtt őrültködtél. Ezek az apró dolgok szerintem nagyon sokat hozzá adnak az emberek mindennapjaihoz. Teljesen más, ha úgy mész az utcán, hogy nem idegenek a padok és a fák. És nézd, ott pont ott ez és ez volt. Vagy csak simán elmosolyodsz, ahogy a villamosról kinézve elhaladsz egy bizonyos hely mellett.

Persze hülyeség, hiszen miért maradnál. Félsz. Rosszak a kilátások. Összeomlik ez az ország? A köztársasági elnök csalhat a doktorijában, és erre az lehet a mentő oka, hogy biztos mindenki is ugyanúgy másolt akkoriban, mint ő. Lassan akkor itt mindent szabad, ami az elvekkel, erkölcsökkel és szabályokkal szembe megy? Európa azt suttogja itt diktatúra lesz. Nincs munka. Romlik a forint.

El kell menned. Viszont szerintem ennek nem te leszel a fő élvezője. Ha elmész, csak a te leszármazottaid érezhetik majd otthon magukat ott, ahova mentél. Te szenvedni fogsz. Hontalan leszel. Lehet, hogy gazdagabb leszel. Lehet, hogy jobbak lesznek a lehetőségeid. Lehet, hogy ott nem 3,5 óra lesz megtenni vonattal 170 km-t.

De szerintem el fogsz veszíteni valamit, valami hétköznapi szinten észrevehetetlen dolgot. Amit addig nem is érzel, hogy hiányozna, amíg el nem veszíted. Persze manapság már mindenki kötetlen, szabad, egyéni, egyedi, önálló, sőt már felül is emelkedett önmagán.

Nem tudom eldönteni, hogy ez jó e vagy sem.

Persze emellett küzdelem és nagyon nehéz. Beilleszkedni, presztízst szerezni, főleg ha már itthon neked van olyanod, éles a váltás. Viszont ezek az akadályok azok, amiket le lehet győzni. Nincs jelentőségük, csak idő kérdése. Sok-sok idő, újra kell kezdened mindent!

Viszont mi van, ha van valami, amit tényleg nem tudsz pótolni, egy apró hétköznapokra ráterhelődő fájdalom. Mennyi rengeteg írónk, tudósunk van, akik távozni kényszerültek ebből az országból, időről időre az ország történelmének meredekebb szakaszain, mennyi, de mennyi vers szól a honvágyról, amit ők írtak! És persze szerintem, aki egyszer elmegy, utána sehol sem találja a helyét igazán. Ott azért nem, mert az sose volt igazán az otthona, csak ott jobb neki. Itthon meg már… erre egy idézetet mondanék inkább:

„Azok az idegenek, akiknek már nincs hazájuk, igazában csak e pillanatokban élnek életük régi feszültségével: a pillanatokban, amikor várják a reggeli postát. (...) Tudják, hogy a haza nem csak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény volt, hanem egy élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza ahhoz, amit vagy akit szeretett: nem egy hazát talál, nem is szerelmesét, hanem egy országot, vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott, vagy máshoz ment feleségül.” /Márai Sándor/

Szóval nehezebb döntés ez szerintem, mint amennyire egyértelműnek hiszi az ember. Hiszen túloz, felnagyít. Közben igazából mindenhol csak más. Mindenkinek más a jó, a jobb. Mindenki másra vágyik és sose arra, ami van. Végül ez visz minket előre.

Nem azt mondom, hogy ne menjünk, vagy ne menjetek. Csak tudjátok, mit cserélnétek mire. Akinek nagyon muszáj, aki nagyon akar, az menni fog. Én csupán igazából nem tudom, menjek vagy maradjak."


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

 
© 2012. Design by Main-Blogger - Blogger Template and Blogging Stuff