2013. augusztus 9., péntek

Cigarettafüst - minden úgy száll el

2 megjegyzés:
 
Gyönyörű házikók, íves csatornák, macskakövek, hidak, kék háztetők, piros ég. Kreatív startupok, gyönyörűen berendezett irodák, fiatalok, vicces pólóban ülnek a mac-ek előtt és elképesztően jó dolgokat csinálnak. Takaros kis kávézók, sajtos-sonkás croissant. Élőzenés programok, parkban szabadtéri mozik, barbecue a tó körül. Gyerekmedence az óriásparkban, tarka és hangos biciklik, csöndes felhők. Sárga piacok, szines virágok, omlós stroopwafelek, édesszájak, papirzacskós sültkrumpli. Ez Amszterdam.

Csinálok programokat, ismerek meg embereket, eljárok helyekre, csodálom a tájat a bicikliről. Keresek munkát, örülök az iskolarendszernek, van bankszámlám, van euróm. Szóval itt vagyok, része vagyok.

És mégis néha elfogy az erőm és csak nézek magam elé és majszolok valami édességet. Fel kellett nőni. A Szigeten bulizás, a minden este a gödörnél ücsörgés egy szál pólóban, a cigarettafüst. Elszállt. Csak nézem ahogy mások csinálják (köszi fészbuk). Nem is ez lenne a baj, hiszen csinálni van mit. Csak valahogy akkoris valami hiányzik. Nem akarok magyar találkozókra járni, szeretem a külföldieket. Persze megismertem magyar embereket is akiket igen csak kedvelek, nem csak a kényszer helyzet miatt. De mégis még mindig valahol a kettő között érzem magam, hogy nincs itt elég intenziv életem. Bár az időm nagyrészét elveszi a problémamegoldás még mindig: bejelenthető hosszú távú munkát szerezni, hogy kapjak támogatást; intéznivalók; papírok; hol lakjunk; interjúk; munkakeresés; portfolió; 3D modellek fejlesztgetése; cikkirás; promotálás; egyáltalán a folyamatos agyalás, probléma-megoldás. Folyton csak dolgozok valamin, hogy legyen valami, ezer helyre kapok oda egyszerre, próbálom követni, figyelni, tartani, de annyira bizonytalan minden, hogy nem érzem, hogy igazán tudnék lazítani, örülni. Amit megkerestem pénz sem tudok már neki igazán örülni; mer mi van, ha elfogy, honnan lesz megfelelő mennyiség megint. Gyerekes talán, de visszasírom azt az időt, mikor nem számított, hogy 500 Ft van már csak a zsebemben, megvettem az utolsó két sört, aztán kit érdekel mi lesz holnap, valami mindig lesz. Gondtalanság. Egyszerűen nem lehet örökké annak lenni. És már előre nem tetszik, hogy mit csinál belőlem a gondterheltség. Én életvidám vagyok, bevállalós, kötetlen, szabad. Úgy érzem magam, mint egy csapdába esett madár, levágták a szárnyaim.


Persze biztos át lehet ezen esni, aztán akkor megtalálom a helyem, lesz biztos állásom, keresek pénzt, a rendszer része leszek, és újra megkereshetem a gondtalan részét az életnek. Lehet egy olyan oldalam, ami újra lehet kötetlen, vidám. De csak egy bizonyos határon belül. Csak remélem, hogy nem maradok így, ahogy most érzem magam.

Ezért is rémiszt meg elképesztően minden kötelék, ami rágabalyodik az ember lábára, ahogy egyre mélyebbre ereszkedik a felnőttség erdejében. Gyerekek. Az már a következő szint. Mikor már mindened meg van kötve. Biztos velem van a baj, hogy nem tudok egyensúlyozni. De túl végletes vagyok. Mindent szívvel, lélekkel akarok. És úgy látszik a kötöttséget is.

Valami mégis visszatart, hogy úgy érzem nem rohanhatok vissza az időben és lehetek újra gyerek. Olyan sokszor érzem azt, hogy már nem dönthetek bármit, bármikor, bárhogy. Gondolni kell a következményekre, a már eltervezett dolgokat nem rúghatom fel. Pedig egyik pillanatban New Yorkba mennék, a másikban divattervezőnek, a harmadikban programozónak, a negyedikben világgá és bármi. És vernem kell bele a fejembe, hogy de nem, elhatároztad, hogy elvégzed ezt az egyetem, kitanulod rendesen, amit kell, végigcsinálod, koncentrálsz, hiszen igazából szereted, meg már tudod is, meg megy is. És akkor úgy érzem, hogy már megint be kell állni a sorba és ki akarok törni, szétrobbanni.

Meg egyébként is beszélni akarok emberekkel, kávézni, örülni, nem folyton spórolni. Ha hirtelen ott vagyok a belvárosban és nincs semmi tennivalóm, nem akarok egyedül bóklászni. Persze tudom, ehhez idő kell... Majd megváltozik. Még fiatal vagyok. Majd lesznek emberek. És nem is várhatom el, hogy ez olyan gyorsan történjen. Otthon is évekig tartott. De úgyis az az elméletem, hogy az ember 18 éves koráig kis vakarcs (odáig nem történik semmi, csak felnősz és kifejlődsz, szükséges idő, nincs mit tenni, a hormonok meg minden kis csont meg minden szarnak erre az  időre szüksége van), onnantól számit mi történik, tehát még csak 6 éves vagyok, 6 évet újra lehet kezdeni, újra lehet építeni. Sőt még 40 évesen is új iskolát, új szakmát lehet kezdeni, hiszen még csak 22 éves vagy akkor még több időd van hátra, ami eltelt. Bocsi 18 évesek és alattiak! De mondom az tényleg, hormonális kísérleti verziója az életeteknek.

Nem tudom mit mondhatnék még, ez akart kitörni belőlem. Hiányzol régi életem, de rajta vagyok, hogy az új legalább és még jobb legyen. Bár ez nehéz, az embernek a szerelme is olyan, hogy mindig jön egy új és fejlettebb az előzőnél az idő múlása miatt, ezért jobbnak gondolja. De ezek olyan szubjektív dolgok... Azok meg idegesítően mérhetetlenek néha.

2 megjegyzés:

  1. Szia, Sára!
    Így ismeretlenként írok Neked, ráadásul jó hosszan :) Nem szokásom, de annyira megpengettél bennem valamit.

    Pontosan értem, amit írsz, és emlékszem, hogy nagyon hasonlóan éreztem magamat, amikor hasonló élethelyzetben voltam, mint Te most. És nagyjából ugyanennyi idős is voltam (23). Most kb :) 38 vagyok.

    Amerikába mentünk frissen sült házasokként, diploma után. Férjem ösztöndíjas volt, én bele a légüres térbe. Pontosan emlékszem az első napok élményére: a 4 bőrönd + mosogató + tűzhelyen kívül sehol semmi. Se ágy (padlón aludtunk), se szék, se asztal, se számítógép, se telefonvonal, se infrastruktúra, se bútorok, se tányérok, se evőeszközök (na jó, 2 szettet hoztunk a repülőről :) Se állás, se munkavállalási engedély, se Social Security szám, se egyetem, se barátok, se semmi. Férjem a világ egyik legjobb egyetemén kezdett doktorálni, úgyhogy ő reggel elhúzott, este-éjszaka meg hajtott, hogy túlélje az első félévet. Emlékszem, adtam magamnak 48 órát, hogy összeszedjem magam: addig kiolvastam egy Czeslaw Milosz könyvet a földön feküdve és azon gondolkodtam, mit is keresek én itt...? És bár 6 évre jöttünk, benne volt a pakliban, hogy soha nem megyünk haza. Aztán felkeltem a padlóról: ténylegesen meg szimbolikusan is és neki kezdtem a dolgoknak.

    És ugyanezt éreztem, mint amiről Te írsz: egyfajta ürességet meg ezt a lelkesítő, de kimerítő, szétszaggató “most akkor hova-kapjak-mihez kezdjek-annnyi dolgom lenne, mindent fel kell építeni az alapoktól, van-e értelme, váltsunk stratégiát” őrületet. Igen, ezt így egyszerre.

    Az a nehéz, hogy az elején rengeteg élmény éri az embert, de aztán, ahogy telnek a hetek és hónapok, az újdonság hatása elmúlik, s az ember szembe kerül azzal, hogy igazából nincs otthon úgy, azzal a magától értetődéssel, amit odahaza, észre sem vesz, mert olyan, mint a víz, meg a levegő. Turistaként csak az első hetek intenzítását éli meg az ember, ezt az átköltözéssel járó “beágyazódos” folyamatot nemigen.

    És ez is olyan létélmény, amit hiába mesélsz el valakinek, ha ő nem élte át, igazából nem érti. Vannak ilyen alapélmények: szülés, közeli hozzátartozó halála, szerelem, szex, száműzetés, vallási élmények. Pont ez a jó bennük: csak megélni lehet őket.Fontos élmény szerintem egy új országban való újrakezdés, és nem sokaknak adatik meg. Én nagyon örülök neki, hogy volt benne részem.

    És nagyon más, ha valaki új életet kezd, mintha valaki pontosan tudja, hogy fix időre megy, s egy év után hazajön. Egyszerűen nem ugyanazt az első évet csinálják végig. Nemcsak a feladatok mások, belülről is más.

    Nekem kb. egy 1,5 évig tartott, mire ez az üresség feloldódott. És 2 év után mondtam azt, hogy hú, de marha jól érzem itt magam, tartozom valahova (intézményesen, meg barátilag is), meg már felépítettem valamit és miattam maradhatunk akár a világ végezetéig.

    No, még sok mindent írhatnék, hogy utólag mit érzek, mi volt jó stratégia, meg mi haszontalan, de visszafogom magam, s ezt most elküldöm :)

    VálaszTörlés

 
© 2012. Design by Main-Blogger - Blogger Template and Blogging Stuff